Hitler ideológiája és személyisége

 

A filozófus: Hitler. Három harca pedig egymásra épülő lelki, belpolitikai és világuralmi törekvéseiből áll. Erről szól a Hitler-kutatás két újabb műve, amely olykor mintha nem is ugyanazon figurával foglalkozna, ám egyazon jelenséggel: az elszabadult hatalmi energiával. Mindkét mű jelzi azt is, hogy kifulladtak a korábbi mélylélektani kutatások, új utakat keresnek azok, akik a Hitler-jelenséggel szembekerülnek. Ugyanakkor mindkét mű valamiképpen még Joachim Fest 1973-as, hatalmas Hitler-életrajzához kötődik, hiszen nem egy esetben annak egy-egy gondolatát fejti ki, ami értéküket nem csökkenti. Olvasásuk közben pedig még jobban érezzük, milyen találóan jellemezte Fest 1995-ben, műve új kiadásához írt előszavában a Hitler-kutatás aktualitását: “Egyedülálló az, ami Hitler nevéhez fűződik, éspedig az ő változatlan jelenvalósága. Még ötven évvel kimúlása után is kortársunk, akinek az árnyéka egyre sötétebb. Ez nemcsak az időnként visszatérő szorongásban, lelki egyensúlyvesztésben és ördögűzésben nyilvánul meg, bármennyi is legyen mindebben a rituális és tisztán reflexszerű mozzanat; ezen túlmenően sokkal inkább témakörök és kérdések tabuvá tételéhez vezet, írások és vizsgálódások egyre inkább dagadó tömegéhez, még akkor is, ha a kép alig gyarapodik új felismerésekkel, hanem csupán a már kidolgozott vonások nyernek kísérteties körvonalakat. Jóllehet Hitler – amint azt 20-as, 30-as évekbeli híradók, filmek és hanglemezek éppen úgy azt példázzák, mint az őt uraló ideológiai obszessziók – már anakronisztikussá vált, a messze a horizont mögé hulló időből való jelenséggé.” Mégsem vált történelmié – hangsúlyozza Fest –, hanem inkább mítosszá. A mítosz jelenléte kihívás a felelős gondolkodó számára, ezért is idézte John Lukacs például Fest idézett megállapítását, amikor a Hitler-jellemzések újabb elemzését állította össze.

Hitler “nem harcias faji vagy expanzív célkitűzéseivel áll a német történelem gyújtópontjában, hanem azon értelmiségiek egyikeként, akik elméleti bizonyságaikkal eltelve, nagy magasságból vetették alá a valóságot kategorikus elveiknek”, és ami őt “kivételes jelenséggé tette, az abban állt, hogy saját eszmei fikcióit betű szerint meg akarta valósítani, és a mintegy százéves eszmei exaltáltság frázisait komolyan vette”. Birkenig viszont senki sem vette komolyan ezt a Hitlert a “filozófus”-t, márpedig a Führerrel nemcsak “a dilettáns tört be a filozófiába” – mint Fest írta, hanem a filozófus is.

Birken tézise provokatív: “A ‘hatalmi törekvés’ és a ‘tudásra való törekvés’ lehetővé teszi, hogy reintegráljuk Hitlert a nyugati civilizáció szélesebb történetébe, és így Marx és Freud mellett foglaljon helyet.” (3.) Nem kevésbé provokatív a ‘német különút’ tézisének, mint “hamis teleológiá”-nak az elvetése. Hitler a felvilágosodás, illetve a felvilágosodással születő nacionalizmus hagyományához kapcsolódik. Paradoxonként hat annak jelzése, hogy a felvilágosodás eltörölte a társadalmi egyenlőtlenséget, és helyébe a biológiai egyenlőtlenséget állította. Hiszen a nőket és az alárendelt fajokat kizárták a politikai életből. “Minden ember egyenlő volt, de nem minden ember volt férfiember!” (15.) És mivel a felvilágosodás nyomán elvetették a Genezis könyvét, “fajok, nemzetek és osztályok fejlődési hierarchiája alakult ki, amelynek csúcsán Marx proletárja, Jahn németje, Michelet franciája, a szlavofilek parasztja és Wagner árjája csupán változatok.” (17.)

Miben rejlik Hitler eredetisége? Mindenekelőtt valamiféle köztes helyzetben: egyszerre harcolt a reakciós múlt: a társadalmi egyenlőtlenség és a forradalmi jövő: a biológiai egyenlőség ellen; az időközben kialakított dichotóm gondolkodási modellbe ágyazta mondanivalóját, és kapcsolódott a völkisch nacionalizmushoz. Ez utóbbi mozgalom egyesítette a felvilágosodás két addig külön irányát, a rasszizmust és a nacionalizmust; nagy “teljesítménye” abban rejlett, hogy míg korábban a rasszizmus az európai terjeszkedés áldozatai ellen irányult, most európaiak ellen fordult. A felvilágosodás a transzcendens istent immanens természettel helyettesítette; a hagyományos judeofóbiát szekularizálta. De míg a rendi társadalomban megtűrték a zsidó vallást, most a tolerancia ára az asszimiláció lett. Míg a liberális nacionalizmus németzsidó szimbiózisban gondolkodott, a völkisch nacionalizmus el akarta távolítani a “zsidó parazitizmus”-t. Birken szerint nem Bismarck és Nietzsche, hanem Wagner a felvilágosodás igazi örököse, mert amíg a “vaskancellár” a régi dinasztikus eszmét nacionalista mezbe öltöztette, a filozófus radikálisan autentikus emberek világát álmodta a népi-nemzeti közösség helyére, a zeneszerző a kereszténységet próbálta germanizálni, így kapcsolódva a jakobinusok természetkultuszához.

A hitlerizmus – hangsúlyozza Birken – nem volt elkerülhetetlen. A bismarcki Birodalom találhatott volna “megoldás”-t a német kérdésre. Az utódoknak az alapító elveit kellett volna követni. Csakhogy a “normális burzsoá nemzetállam” politikáját érvényesítették. Az eredmény: az első világháború. Ez sok mindent lerombolt, kivéve a nacionalizmust. “Európa olyan lett, mint a sebzett állat, annál is dühödtebb, minél sebzettebb; és Németország olyan volt, mint Európa mikrokozmoszban. A versailles-i béke sebezte meg.” (37.) A fasizmus nem a véletlen szüleménye. De nem is a kommunizmusé, ez csak felmentést adott neki. És miközben Németországban terjedt a jelszó: “A zsidók a mi szerencsétlenségünk”, a zsidók szolgáltak az összeomlás alibijeként, azért az összeomlásért, amelyért a katonai vezetés volt a felelős, de a békekötés piszkos munkáját a polgári kormányra bízta, és a “tőrdöfés” legendájával elhárította magától a felelősséget. A szorongás és kétségbeesés légkörében született a hitlerizmus, mely a gazdasági válság miatt kaphatott erőre. “Hitler a filozófusok nyelvét beszélte, oly nyelvet, amely a nagy intelligencia ritkuló rétegében már szinte kimúlt. De lehet, ez volt az egyetlen nyelv, amelyet a tömegek értettek. Mert... a köznép Voltaire korában Rabelais idejében élt, Einstein korában Voltaire idejében... Hitler sikere, legalább részben, azon tényből fakadt, hogy őrizte (ha vulgarizálva is) a filozófusok optimizmusát az egyre pesszimistább világban. A hitlerizmus nem nihilizmus, hanem védekezés az ellen.” (42.) Igaz – tegyük hozzá – a nihilisták védekezése, a filozófiai optimizmus másik arca a halálkultusz. A Führer a halálceremóniák közepette érezte magát elemében.

Hitler – és ez Birken legnagyobb paradoxona – “briliáns ideológus” volt. (46.) Ugyanakkor az a fejezet – Fasizmus és vegyes gazdaság –, amelyben ez a kijelentés elhangzik, a legelnagyoltabb. Mert kétségtelen, hogy Hitlernek határozott elképzelései voltak a gazdasági életről, gazdaságpolitikai megfontolások vezették, amikor a párton belüli ellenzékével leszámolt. De aligha a “briliáns ideológus” győzte le ellenfeleit, hanem a pragmatikus, brutális politikus, aki világhódító céljai érdekében hatékony gazdaságot akart. Kétségtelen, hogy a ravasz politikus egyetlen percig sem tagadta meg ideológiáját, amelyben minden alárendelt a “természet törvényé”-nek. “A hitlerizmus, akár a marxizmus, annak a klasszikus gondolkodásnak a késői kiadása, amely az üdvözülés szekuláris szubsztitútumát kínálta.” A Führer-állam, akárcsak a marxizmus, belső mobilitást biztosított, de miután a magántulajdont nem számolta fel, gazdasági növekedést mutatott fel. Hitler egyszerre korlátozta a szélsőséges individualizmust és a szélsőséges univerzalizmust. A fiziokrata szemléletnek megfelelően, “a terület lett a ‘valóságos’ és természetes gazdasági élet végső kritériuma. Ezen esszencialista szemlélet mellett, a fiziokratákat követte Hitler abban is, hogy különbséget tett termelő és nem termelő tevékenység között. Ironikus helyzet. De amikor a szerző erre figyelmeztet, persze nem a náci vezér rehabilitálását célozza, hanem a felvilágosodás öröksége megrostálásának szükségességére figyelmeztet.

A hitleri rasszizmus megfelelt gazdasági elképzeléseinek. “A biológia ‘a vegyes gazdaság metafizikájaként’ szolgált”, melynek a nemzet koherenciáját kellett biztosítania. (57.) Birken szerint Hitler “faj” fogalma eléggé körvonalazatlan volt, nép és nemzet szinonimája. A hiper-árja és hipo-árja álláspont kompromisszumát kereste. A faj számára ‘numerális’ és nem ‘fenomenális’ vagy ‘mítikus’ fogalom, tehát örök kategória. Hogy ennek jelentőségét jobban lássuk, itt lehetett volna összehasonlítani a Mein Kampf fantazmáit a hivatalos filozófus Alfred Rosenberg tévtanaival, mert őt nagyobb ideológiai fegyelem jellemezte, és mindketten valamiféle hegemóniára törekedtek a náci diskurzuson belül. Rosenberg iskolázottabb is volt, nem véletlenül ismertette “A huszadik század mítosza”’ című művét maga Lukács György. Az összehasonlítás nemcsak a náci ideológia abszurditását emelte volna ki jobban. Hiszen mi más, ha nem abszurd az, ahogy Hitler “a zsidót” elismerte mint fajt, de nem tartotta embernek, míg Rosenberg “a zsidó” faj mivoltát is tagadta, és a mítoszt vallássá akarta emelni. Hitler ideológiai lazasága viszont megintcsak politikai pragmatizmusát jelzi. Annál tanulságosabb a hitleri esztétikai abszolutizmus elemzése. Míg általában Hitler szociáldarwinizmusáról írnak, Birken jelzi, hogy a darwini létért való küzdelemben nem találjuk meg a fajok hierarchizálását. A darwini szemlélet túl egalitárius volt Hitler számára, míg a keresztény világ túl hierarchikus. Azt hirdette, hogy az emberiségnek saját magának kell önnön fejlődését ellenőriznie, miközben a harcot, a háborút tartotta természetes életformának. Az egalitarianizmust azért is vetette el Hitler, mert lerombolta a szép és csúnya közötti különbséget. Márpedig a szép maga a faj.

Birken könyvének legérdekesebb fejezete az antiszemitizmusról szól. A szerző általánosságban jelenti ki, hogy egyesek túl-, mások alábecsülik az antiszemitizmus szerepét Hitler világnézetében, ugyanakkor ő maga is hangsúlyozza, hogy az antiszemitizmus a nácizmus központi mozzanata. “Ha a faj a vegyes gazdaság metafizikája, az antiszemitizmus ezen vegyes gazdaság vallása.” (68.) Találó formula, mert egyben érzékelteti annak a náci propaganda-tézisnek és irracionális meggyőződésnek a racionális magvát, hogy a zsidó egyszerre kommunista ügynök és világpiacot uraló bankár. Viszont az, ahogy a szerző már-már vallássá emeli a náci rasszizmust, leegyszerűsítő és téves. Jól példázzák ezt a szerző által összefüggéseikből kiragadott idézetek és hamis párhuzamok. Hitler önmagát “szekuláris Jézusnak tekintette, új messiásnak, aki ‘a természetet és Isten természetét’ képviselte” – írja Birken, holott a Führer 1942 májusában főhadiszállásán arról csevegett, hogy nem tekinti magát sem prófétának, sem messiásnak. Persze, lehet – taktikai okokból – megengedett valamikor magának olyan kijelentést is, amelyben párhuzamot vont aközött, hogy akár Jézus, ő is harmincéves korában lépett fel. Birken a késői fiziokratának minősített Hitlertől – a Mein Kampf-ból – a következőket idézi: “Az örök természet kérlelhetetlenül megbosszulja parancsainak megszegését.” De a folytatás elmarad: “Így ma azt hiszem, hogy a mindenható Alkotó értelmének megfelelően járok el, amennyiben a zsidótól védvén magam, az Úr művéért harcolok.” Márpedig ez árnyalja Birken következtetését, mely szerint Hitler Isten és a természet törvénye közé egyenlőségjelet tett, és “így a hitlerizmus vallása valamiféle deizmus volt.” (68.) Az idézet folytatása machiavellizmusa miatt érdekes. Hitler a zsidó Isten szövetségében akarta érvényesíteni, amit olykor mondott is: nem a zsidó, hanem a német a választott nép. Ugyanakkor a zsidó-keresztény Istent alárendelte az “örök természet”’-nek, mert tagadta, hogy a természet isteni teremtés műve. A hitleri szemléletben a zsidó Isten csak egy a sok közül, akivel alkalmilag szövetkezik. Birken helyesen emeli ki a nácik keresztényellenességét, többször utalva arra, hogy elvetették a Biblia azon tanítását, mely szerint a világ isteni teremtés műve. De megtévesztő a következő ítélete: “Miközben Hitler különbségtételét az árja és a zsidó között valamiféle manicheus szemléletként jellemezték, valójában Isten és a gonosz közötti keresztény különbségtétel szekularizációja.” (74.) A hitlerizmus így már-már szekularizált kereszténység, holott a gnosztikus eretnekségnek egyik válfaja. 1942 áprilisában éppen Rosenberg mítoszát kritizálva, azt fejtegette az esti asztali emésztés közben, hogy “mint nemzeti szocialista, azt kell mondani, hogy a XX. század hitét és tudását állítja szembe a XIX. század mítoszával”. Ennél szubtilisebb volt Rosenberg, aki “a legtisztább tudással megtestesített hit”-ről értekezett, sokkal érthetetlenebbül. Annál egyértelműbb a gnosztikus ősmítosz jelenléte Hitler Mein Kampf-jában, amikor “vérrontó” eredeti bűnről ír, amely miatt a vértisztaságát vesztő árja kihullott a paradicsomból stb. – mint erre legutóbb Harald Strohm A gnózis és a nemzeti szocializmus című művében felhívta a figyelmet.

A hitleri antiszemitizmus olyan ‘szekuláris teodicea’, amelynek szerkezete Marx és a fiatal Freud tanításához hasonlít. Marx Isten eszméjét a munka fogalmával helyettesítette. Míg a keresztények az Istentől való elidegenedést kárhoztatták, Marx és Engels a munkától valót. A tőke, a holt munka vámpír. A földi paradicsom a természetes rend visszaállítása. A fiatal Freud a gyermek szexuális vágyában látta a rosszat, mert ez ellenkezik a természettel, és így belső csábítás eredménye. Hitler zsidója, Marx kapitalistája, Freud csábítója hasonlítanak egymáshoz.

A nemzeti szocializmus így “természeti szocializmus” – hangsúlyozza Birken, aki azon meglehetősen általános nézetet, mely szerint a hitleri antiszemitizmus az öngyűlölet kivetítése – mint mondja –, Hitler ezen “piszkos kis titká”-t még újabb adalékkal egészítette ki; éspedig a Führer természetellenesnek tartotta a zsidó nép diaszpórajellegét, márpedig Európában a legnagyobb diaszpóra a német. A gonosznak ez a megjelenítése nem más, mint “három egymástól radikálisan különböző gondolkodási stílus adaptálása ahhoz, ami a legszélesebb értelemben egyazon szellemi teret alkot, éspedig a keresztény abszolutizmustól a posztkeresztény relativizmusig nyúló elméleti mezőn”. (76.)

A Hitler geopolitikai elmélete és gyakorlata közötti ellentmondások feloldását vagy azok jobb megértését segíti elő kultúra-szemléletének elemzése. A Führer háromféle népet különített el a kultúrához való viszonyuk alapján. Az alkotókat, a fenntartókat és a rombolókat. Az első csoportot az árják alkotják, a másodikat a japánok és az olaszok, az utolsót pedig a zsidók. Irracionális döntéseinek racionális fajelméleti alapja volt. “Világnézeti” alapon is csodálta az angolokat, hogy aztán angolgyűlölete a “kikosarazott kérő” szenvedélyévé váljon. Legnagyobb baja az volt, hogy hitt a zsidók győzelmében, akik szerinte az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetését magukhoz ragadták, viszont – úgy vélte – engednie kell a Természet parancsának. “Bizonyos értelemben Hitler jó rasszista volt, mert rossz fasiszta volt. Természetesen – figyelmeztetnünk kell erre – Németország kivételes teret nyújtott a faji nacionalizmusnak. Nem Hitler volt az egyetlen gondolkodó, aki ezt a könnyű utat választotta. Rasszizmusa jóval körmönfontabb volt, mint jónéhány társáé. De ez csak rosszabbnak bizonyult. Rendkívüli ravaszsága, amellyel a rossz eszmét árnyalta, még erősebbé tette ezt az eszmét. És az ő esetében katasztrófához vezetett.” (88.) Mussolini elfogadta volna az ő helyében a német–zsidó szimbiózist. A Führer azonban rasszizmusával saját népére mért csapást. Rasszizmusa akadályozta az erőviszonyok felismerésében. Veresége az európai nemzetállam veresége. De mit lehet ebből tanulni?

Birken könyvének epilógusa jellegzetesen amerikai. Vizsgálódásának mai hasznosíthatóságáról ad számot. Keserű tapasztalatokra figyelmeztet. Például: “Nagyobb individualizmus nagyobb szabadságot hozott és vele nagyobb rabszolgaságot.” (98.) Az értékteremtés igénye nihilista kultúrában groteszk paradoxonokhoz vezetett, régi ideológiák éledtek újjá, amikor Heidegger a nácizmusba hátrált, Sartre felkarolta a marxizmust, Foucault az iráni forradalom mellett agitált. Széles tere van a hitlerihez hasonló vagy egyenesen hitleri eszmék terjedésének, elsősorban ott, ahol a kapitalizmus és kommunizmus között keresnek valamiféle harmadik utat. Zsirinovszkij például erre az útra lépett. De az Egyesült Államokban is virul a rasszista szubkultúra. Ellenszerként. “Ahogy szükségünk van posztmodern erkölcsiségre, felvilágosodás utáni nacionalizmusra is szükségünk van, legyen ez akár átmeneti ideológia.” A modern államot metafizikai alapokkal kell ellátni, különben kísért a faj mítosza. A nacionalista eszményt el kell választani a fajtól. Hitler nem értette meg a római birodalom működését, az Egyesült Államoknak viszont meg kellene értenie. Középutat kell találni például a korlátlan bevándorlási politika és a bevándorlási tilalom között. Óvni kell az ország nyelvi egységét, mert a nyelvi pluralizmus jobb, mint a bilingvizmus. Támogatni kell a vegyes házasságokat, mert így a nemzet a faj fölé emelkedik, az “amerikai faj” pedig “magasabb szintézis” lesz. Mindennek a feltétele a gazdaság rendbehozása. A ‘tiszta’ kapitalizmus éppen olyan veszélyes, mint a ‘tiszta’ kommunizmus. A piacgazdaságot a nemzeti kohézió követelményeivel kell összekapcsolni. “Ezen kérdés megoldásának elmaradása teret nyújt a rasszista vírus meggyökerezésének. A megoldás az, hogy a hitlerizmustól és a fasizmustól át kell venni a vegyes gazdaság fogalmát, amely képes a nemzet fenntartására. De hogy ezt a problémát megoldjuk, el kell ismernünk a létét.” Márpedig az amerikai felső rétegek nem nacionalisták. Következésképpen a szegények sem. A veszély viszont abban rejlik, hogy a mai amerikai nacionalizmust faji nacionalizmusok váltják fel. Minél nagyobb a nemzetközi együttműködés, annál több a helyi konfliktus. “Mielőtt megpróbáljuk egyesíteni a világot, próbáljuk meg magunkat egyesíteni. Amíg ez nem történik meg, a hitlerizmus szirénhangjai csábítani fognak minket.” (107.)

Hogy milyen ez a szirén, arra C. Mann könyve ad újabb választ. Ezt olvasva, eltűnődhetünk azon, hogy aligha véletlen, a legjobb Hitler-életrajzot újságíró írta: Joachim Fest. Az 1933 előtti német állapotokat is talán egy újságíró, a méltatlanul elfelejtett H. R. Knickerbocker jellemezte a legmegkapóbban, aki egyébként két könyvét a Führernek is dedikálta, hogy aztán annál hevesebben sürgesse Amerika hadba lépését, miután a nácik vele is le akartak számolni. Az újságírók sikerének titka nyilván abban rejlik, hogy közvetlenebbek tudnak lenni olvasójukhoz, mint a tudós, és nem valami séma köré rendezik anyagukat – az értekezések írott és íratlan törvényei szerint –, hanem az élet teljességét akarják és tudják megragadni egy-egy lényeges mozzanat kiemelésével. Ugyanakkor kevesebbet beszélnek a felelősségről, de annál hatékonyabban érzékeltetik annak súlyát. A belfasti születésű és a Los Angeles Times-nál majdnem két évtizedig dolgozó Cuthbert Carson Mann könyve is ezt példázza.

“Hitler három harca” – a cím és a gondolat talán a Mein Kampf olvasásakor született. Az első harc az önmagával vívott küzdelem, a második a politikai hatalomért vívott harc, a harmadik a világháború. A három harc persze egységet alkot. Legfontosabb dokumentuma a Mein Kampf, amelyet, tragikus módon, a kortársak közül kevesen vettek komolyan. Hogy a történészek nem teszik, az inkább komikus. Igaz, hosszú a mű, és felmentést ad Speer, aki úgy nyilatkozott emlékirataiban, hogy sem ő, sem a náci vezérek nem mélyedtek el benne. (A nagy Baumeister mérnöke azonban most is hazudott, mert például az Adolf Hitler. Bilder aus dem Leben des Führers. Altona-Bahrenfeld, 1936. című reprezentatív tanulmánykötetben csak ő idézett kimerítően vezére főművéből, ettől függetlenül nem biztos, hogy érdeklődéssel olvasta a nagy önéletrajzi művet, bár ki tudja, hiszen emlékirataiban például nem titkolta, hogy a Führer nürnbergi, ún. kultúrbeszédeinek gondolatisága megkapta, márpedig ezek monomániás zagyvasága, a Mein Kampf-ét is felülmúlja.) Ez persze nem von le semmit a nagy mű forrásértékéből. De alighanem a Hitlerrel szembeni borzalom is visszatarthatott sokakat attól, hogy ezt felismerjék. Jellemző, hogy nagy filozófusaink, mint Lukács György vagy tanítványa Vajda Mihály úgy írtak a fasizmusról, hogy például nem tanulmányozták elmélyülten a Mein Kampfot, ami azért különös formája a damnatio memoriaenek, mert közben Hitler állandóan jelen van a szövegükben. És okkal kérdezhetjük, ha Rosenberget oly kimerítően használta Lukács György, akkor Hitlert miért nem; és aligha vitatható, hogy legalább akkora “gondolkodó” ő is volt, mint ideológusa, akit egyébként kinevetett...

Mannt alighanem éppen filozófiai műveltsége ösztönözte arra, hogy komolyan vegye a Führer könyvét. Azzal csak egyetérthetünk, hogy ez Hitler “személyiségének legjobb és végül is legmegbízhatóbb kulcsa”. De az már vitára hív, hogy e mű “olyan emberről ad képet, akinek a valós énje annyira gyenge volt, hogy olyan identitást akart kialakítani, amely a német szellem legmélyebb vágyaival esett egybe”. A vita Pascal és Hegel vitája. (”Ha Kleopátra orra rövidebb lett volna, akkor az egész világ arculata megváltozott volna” – írta Pascal, minek ellenében hosszan idézhetnénk Hegeltől, mert még akkor is, ha halálos ágyán keserűen panaszolta fel, hogy nem értette senki, a szükségszerűség általa érvényesített rendezőelvét aligha kérdőjelezte meg bárki is.) Mann ebben a talán eldönthetetlen vitában, minden egyensúlyra való törekvése mellett, Hegel felé hajlik. Hitler személyiségének autonómiáját az identitásért vívott harca jól érzékelteti. Szegényes személyisége viszont a szükségszerűség erejével ható “német szellem”-hez sodorja.

Két kérdésünk lehet ezzel kapcsolatban. Az első a Mein Kampf hitelére, a második a német szellemre vonatkozik. Vajon Hitler könyve annyira megbízható? Némi túlzással e mű nemcsak a legfontosabb, de egyben a legfélrevezetőbb tanúsága is Hitler belső harcának. Hiszen ebben Hitler nem egyszerűen megírta, hanem átírta múltját. Világnézetének “gránit szilárdságú” alapja nem a századforduló utáni Bécsben alakult ki – mint Mann hangsúlyozza – hanem az 1918 utáni Münchenben. Kétségtelen, hogy e borzalmas konglomerátum egyes elemei a császárvárosban már készen voltak. De hogy úgy álljanak össze, ahogy összeálltak, ahhoz kellett az első világháború, majd a müncheni kommunista forradalom, miközben Hitler még vörös karszalaggal és – nyílván – vegyes érzelmekkel utolsó útjára kísérte az egyébként zsidó származású, és ezért meggyilkolt bajor miniszterelnököt, Kurt Eisnert.

Zegzugos út vezetett tehát a német szellemhez. De – kérdezhetjük – vajon van-e egyáltalán német szellem? Például a franciás világossággal fogalmazó Carl Schmitt 1918-ban azért marasztalta el a német romantikusokat, amiért 1951-ben megdicsérte a német szellemet az ún. occasianalizmus miatt, holott 1936-ban ezt a romantikus vonást a zsidókra vetítette rá. Mann számára Goethe a német szellem archetípusa. Igaz, saját kertjét műveli humanista hittel és értelemmel. De Werther öngyilkos lett, és Faust a szerelemben üdvözül és nem Istenben. Mert elvetett minden egyházat. A Goethétől és Schillertől is ihletett Sturm und Drang a természetet és az emberi individualizmust magasztalta. Ennek eltorzított formája: a nácizmus. A torzítást éppen Hitler példázza, akiben – mint Mann hangsúlyozza – “mint sok németben”, van valami “kíméletlen fausti törekvés”, és olyan belső harc emésztette, mint Werthert, bár hiányzott belőle “a jó művészet lényege, ami a spontaneitás”. Ebben a belső harcban valamiféle katalizátor szerepet May Károly kapott, akiről azonban meg kellett volna említeni, hogy pacifista volt, és nagy hősei sem oktalan gyilkosok, indián világa is sokszínű. Ha ezt tudjuk – bár gyanakszom, hogy a May Károlyt szidalmazó hitlerológusok nem olvasták regényeit, pedig szórakoztatóbbak, mint Hitler írásai –, akkor az említett torzítás még nyilvánvalóbb.

A torzítás miértjére a pszichoanalízis adhatna választ. Mann azonban elveti a freudi és posztfreudi kategóriákat. Jung felé hajlik, amikor I. Berlint idézve hangsúlyozza, hogy “őseinktől »régi szemüveget« örökölünk, és »ezen keresztül látjuk a világot«”. Ez a “pszichológiai szemüveg trifokális: zsidó, görög és római”. Ezzel szemben Hitler csak bifokálist akart, zsidó nélkül; a zsidó örökséget fel akarta számolni, hiszen számára ez méreg, amely eltorzította a történelem menetét, méghozzá a kereszténységgel. Enélkül nem lett volna iszlám, bolsevizmus, szociáldemokrácia, hanem valami görög-római birodalom uralta volna a világot – germán befolyás alatt. Ráadásul a führeri szemléletben az idő is zsidó találmánynak minősül. Nem is hordott órát. Ugyanakkor a háború kirobbantásának időzítésekor mérlegelte azt is, hogy neki még jó erőben kell lennie. Nemcsak versenyt futott az idővel, hanem – mondhatnók – le akarta még azt is győzni. Hitler döntése “racionális” volt. “»Racionális«-on – hangsúlyozza találóan Mann – Hitler nem ésszerűt értett, hanem inkább szervezett, rendszeres és tervezett széleskörű genocídiumot, és nem kis »érzelmi« indíttatású pogromokat.” (111. old.)

A Mein Kampf alapján Mann jól rekonstruálja Hitler belső harcát, amint értelem és érzelem párharcában győz az értelem, és “a gyönge világpolgárból fanatikus antiszemita” lesz. Jó lett volna azonban a Führer művének német eredetijét is megnézni amikor idéz, mert az angol fordításból hiányzik a “fanatikus” jelző, és különben is az angol fordító a hitleri stiláris kuszaságot a közérthetőség kedvéért nem adta vissza híven, talán nem is lehet.

Mann jó érzékkel utal többször is Dosztojevszkij, Turgenyev alvilági és amorális figuráira. Ugyanakkor az orosz szubkultúra mellett meg lehetett volna jeleníteni az osztrák és német okkult rasszisták alvilágát. Lanz von Liebenfels és Guido von List megelőlegezték Hitler fajelméletét, csak az abszurdot olyan okkult külsőségekkel vették körül, hogy “tanaik” nem válhattak politikai erővé. Hitler fajelméletét Mann egyéni lelemény termékének tekinti. Így viszont – úgy vélem – némileg a Mein Kampfban megjelenített belső harc utólagos konstrukciójának adunk hitelt, annak ahogy – némileg Szent Pál megtérésének és azt követő vakságának analógiájára – a Führer úgy emlékezett, hogy egy bécsi kaftános zsidó láttán kezdett megvilágosodni elméje, majd évek múltán a fronton egy gáztámadás nyomán napokig nem látott, ami a hisztéria jellegzetes tünete, mint ezt először – a ma méltatlanul nem idézett pszichiáter – Oscar Vogt kimutatta. Márpedig nemcsak a bécsi okkult obskurantizmus légköre hatott a Führerre, hanem a háború alatt és után született rasszizmus is. Hogy ez a szubkultúra milyen erős volt, arra éppen az lehet a példa, hogy A. Dinter Bűnök a vér ellen című regényére 1917-ben még rendes kiadót sem talált, míg néhány év múlva kétszázezres példányszámban jelent meg. Telitalálat tehát a szerző részéről annak jelzése, hogy az identitásáért küzdő Hitler és a háborús megaláztatás miatt identitását kereső Németország élete úgy fonódik össze, mint a horogkereszt két szára. De ehhez Hitlernek meg kellett nyernie a maga politikai harcát.

Mann érdekesen mutatja be azt a folyamatot, amelynek során Hitler a Német Munkáspárt 555. tagja, aki a vezető bizottságban éppen a hetedik lett – a párttörténeti hagiográfia hét alapító atyát tartott számon – miként tette a Pártot saját pártjává, amelynek – mint Mann idézi – Goebbels naplója szerint egyetlen állandó eleme volt, az antiszemitizmus. És aztán minden tag elmondhatta magáról, amit Göring: “Adolf Hitler az én lelkiismeretem.” A Führerprinzip tökéletesen deperszonalizáló dinamikának bizonyult. Mann jól érzékelteti a Vezér fegyelemre vonatkozó elképzeléseit a kutyákhoz való viszonyának a jelzésével is. Hitler az engedelmes elzászi fajtát szerette, és a tacskókat éppen önállóságuk miatt vetette meg.

Alaposabban lehetett volna elemezni Hitlernek a kommunistákhoz való viszonyát. Igaz, a hitlerológiának ez az egyik legelhanyagoltabb területe. Jellemző, hogy még mindig Hermann Rauschning egykori danzigi polgármester műveiből tudunk meg erről a legtöbbet. Neki fejtegette a Führer, hogy “több minden köt a bolsevizmushoz, mint ami elválaszt”. Mindenekelőtt: “a forradalmi érzés”. Engedélyezte is, hogy a kommunistákat azonnal vegyék fel a Pártba. Úgy vélte, “a szociáldemokrata kispolgár és a szakszervezeti főnök soha nem lesz náci, de a kommunista mindig.” Ebben a helyzetmegítélésben szerepet játszhatott az is, hogy – és ezt Mann gondosan kiemeli – a kommunisták bizalmatlansági indítványa nyomán bukott meg Papen kormánya, amikor a nácik és a kommunisták a parlamentben együtt szavaztak. A hatalomátvétellel eldőlt Hitler politikai harca, és immár a katonai harchoz kapcsolódott.

Hitler katonai harcának célja: a világuralom. Mann egész sor példával érzékelteti, hogy Hitlert tapasztalatai – és ahogy azokból tanult – tette olyan hatékonnyá. Az erkölcsi értékek válságának közepette az erkölcstelen bizonyosságok hordozói amúgyis helyzeti előnnyel rendelkeztek. “A gyenge idegek Európájában Hitlernek voltak a legerősebb idegei. Akarata is sokkal erősebb volt, realisztikusabban értékelte a hullaszerű európai moralitást.” (124. old.) Ugyanakkor mestere volt a képmutatásnak és a hazudozásnak. Ausztriáról és Lengyelországról akkor beszélt kegyesebben, amikor már döntött ügyükben. A náci ideológia és propaganda az élettér megszerzését hirdette. A Lebensraum azonban Tötungsraum volt – mint ezt Mann leleményes kifejezésével is érzékelteti, felhívva a figyelmet arra is, hogy Hitler nem telepítést célzó hivatalokat állított fel, hanem emberirtással foglalkozó apparátusokat. Az eutanázia program: az elmebetegek és gyógyíthatatlannak minősített betegek módszeres kiirtása volt a nyitány. Jellemző – hangsúlyozza Mann – hogy az ezt elindító októberi rendeletét szeptember 1-jére datálta vissza. Így is érzékeltetni akarta annak jelentőségét. Ugyanakkor az a felháborodás, ami ezt fogadta, lecke volt Hitler számára, mert felismerte, hogy céljairól és eszközeiről óvatosabban kell nyilatkoznia, a fejleményeket pedig titokban kell tartani.

Hitler három harcának eredőjeként jelenik meg a holocaust. Ugyanakkor a zsidók elleni fellépés már kezdettől szerepel a hitleri célok között. Mann ezt a világháborút is meghatározó obszesszióként mutatja be. Mintha azért tört volna Kelet felé, hogy felszámolja a zsidóságot. Ezzel a szerző némileg eltereli a figyelmet ennek a félig titkos – félig nyílt, sunyi háborúnak a racionalitásáról, arról hogy kimondva-kimondatlanul is a kelet-európai élettér középosztályát és értelmiségi rétegét is megpróbálták a zsidókban felszámolni. A Mann által is jelzett spártai modellnek ez alapvető követelménye kellett hogy legyen. Igaz, a zsidógyűlölet túl volt minden politikai aritmetikai haszonlesésen. Jól jelzi a sajátos náci racionalitást az az eichmanni kijelentés, mely szerint “ha a világháború elvész” a zsidók elleni háborút akkor is megnyerik. És mint már tudjuk, a koncentrációs táborok fenntartása a német haderő ütőképességét gyengítette. Ugyanakkor, tudomásul kell venni, a szimbolikus cselekvésnek megvan a maga sajátos racionalitása.

Mann könyvének alighanem éppen az a legnagyobb érdeme, hogy a szimbolikus terror természetének megismeréséhez visz közelebb. A cél megjelölésének belső dialektikájára vet több fényt. Láthatjuk, hogy a kimondott célok és az eltitkolt célok miként függhetnek össze. Az antiszemitizmus keresztényellenesség is. Különös tanulsága Mann könyvének, hogy ezt az antiszemiták jobban felismerték. “Az antiszemitizmus igazi oka az, hogy zsidó vallásos alapja miatt a nyugati világ nem tudatosította eléggé a zsidók történeti jelentőségét vagy a zsidó-kereszténység érvényességét, és azokat a követelményeket, amelyek minden emberre vonatkoznak, gazdasági, társadalmi és politikai feltételektől függetlenül.” Hitler nem alaptalanul tette szóvá, hogy az európai értékeszmények: egyenlőség, igazságosság, emberi jogok a zsidó múltban gyökereznek. “A bécsi kaftános zsidók ennek a lélektani valóságnak a látható, fizikai emlékeztetői, amely elindította Hitlert az új pogány bosszú útján, hogy megszabadítsa a világot a zsidóktól, a kereszténységtől, és mindentől és mindenkitől, aki vagy ami a zsidó erkölcsi tudat »rémét« jelenítheti meg. A zsidó-kereszténység és a zsidók felszámolásának kísérletével Hitler a legjelentősebb vezérfonalat adta kezünkbe a történelemben való eligazodásra, mivel a zsidók jelképezik a fizikai Izraelt, amely nélkül a misztikus Izrael (a kereszténység) elveszti történelmi szimbolikus erejét. És miközben emberek milliói estek a nácik áldozatául, csak a zsidók voltak azok, akiknek a »végső megoldás«-t szánták osztályrészül, mert – negatív módon – Hitler a célirányos történelem szerzőinek jelentőségét ismerte fel bennük. Ilyen jelentőség vagy jelentés áll a zsidó és a keresztény liturgia középpontjában is, és ha másként lenne, akkor a rabbik hátat fordíthatnának a Tórának és a papok, lelkészek odahagyhatnák reverendájukat vagy palástjukat. Így pedig megerősíthetnék Nietzsche ama állítását, hogy »Isten halott«, és Hitler posztumusz győzelmét vívnák ki.” (305–306. old.)

A Mann műve hátán olvasható reklámszöveg szerint “sok könyv Hitler nácizmusának hogyanjára próbált választ keresni. Ez [...] a miértjét fedi fel”. Valójában a hogyanra ad választ – szellemeset és mélyet. Ugyanakkor ki vitatná”, hogy ma Hitlerrel foglalkozni több, mint szellemi játék. Mann munkája a könyvtárnyi Hitler-irodalom egyik legizgalmasabb darabja. Átszövi a szerző őszinte humanizmusa. Az igazi zsurnalisztika erényeit mutatja fel: tényszerűség és elmélet ötvözésével. Magyarázó modellek, új megközelítések mindig vitára hívnak.

Birken és Mann revízió alá veszik Hitlert és a hitlerológiát. Rehabilitálják Hitlert? Nem, viszont kétségtelen, sok vonatkozásban elüt a stílusuk és szemléletük a szokványos hitlerológiától. Ördögűzés helyett a kérdésre keresnek választ: miért kerülhetett hatalomra Hitler, és miként viselkedett? Nem azért nem ítélik el lépten-nyomon Hitlert, mert rehabilitálni akarnák. Inkább valami millenáris, fojtogató balsejtelem hatja át ezeket a műveket. A félelem, hogy a mi világunkban megismétlődhetnek a történtek. Hiszen ma egyre inkább felötlenek Ernst Kretschmer, a két világháború közötti, ismert pszichiáter keserű, aforisztikus kijelentései: “A pszichopaták mindig jelen vannak. Hűvös időkben szakvéleményt adunk róluk, forró időkben uralkodnak rajtunk.” Vagy: “Pszichopatának lenni mindig szerencsétlenség, de olykor nagy dicsőséggel jár!” Ezt kellene elkerülni...

Lawrence Birkern: Hitler as philosophe. Remnants of the Enlightenment in National Socialism. Westport, Connencticut–London, Praeger, 1995. 118 p. – Cuthbert Carson Mann: Hitler’s Three Struggles. The Neo-Pagan Revenge. Evanston, Chicago Spectrum Press, 1995. 308 p.

Miskoczi Ambrus